Szereposztás:
TÜZELŐ TITUSZ LÁBODI ÁDÁM
NYOMÓVÁRY GRÓFNŐ, özvegy VARGA ZSUZSA
EMMA, a lánya PALLAGI MELITTA
KONSTANCIA, a komornája, özvegy KÁTAI KINGA
FANYŰVŐ FLÓRA, a kertésze, özvegy CSONKA IBOLYA
TÖKI, a kertész segédje EPRES ATTILA
A MÁRKI MERTZ TIBOR
DUGÓ HUGÓ, sörgyáros SARKADI KISS JÁNOS
SZEPLŐS SZALOME, libapásztorlány BOHOCZKI SÁRA
GEORGES (GYÖRGY), inas NÉMEDI ÁRPÁD
KONRÁD (KONRÁD), inas SEBESI TAMÁS
Író – Johann Nepomuk Nestroy
Átdolgozó, dalszövegíró – Németh Virág
Díszlet - Hatvani Mónika, Szalai József
Jelmez - Cselényi Nóra
Zene - Némedi Árpád, Sebesi Tamás
Koreográfus - Bodor Johanna
Ügyelő: Szilasi Attila
Kellék: Kósi Gábor
Fény: Kehi Richárd
Hang: Bakos Zoltán
Súgó: Kiss Szilvia
Öltöztető: Szőke Julika
R.asszisztens - Hatvani Mónika
Rendező – KELEMEN JÓZSEF
Jó gyerek ez a Titusz, csak csóró. Persze ez hagyján, de hozzá még a haja… Vörös! Rőt! Tulipiros! A vörös haj pedig elfogadhatatlan! Megengedhetetlen! A vörhenyesek – mint azt mindenki tudja – mind rosszabbak, mint a többiek, mert… mások, na. Mindjárt más lesz a helyzet azonban, amikor Tituszt egy parókának köszönhetően az a szerencse éri, hogy megszűnik vörösnek lenni. Előbb fekete, majd szőke, aztán veres, akarom mondani, deres hajú lesz (Semmiképp sem veres! Pfuj!), a hölgyek pedig elalélnak a közelében. Tisztes özvegyasszonyok vakulnak el látásától, engedik, mit engedik, egyenesen hívják be – először a kertbe, majd a cselédszobába, hogy aztán végül a kastélyban kössön ki. Felível a karrierje, virágzik a magánélete, új ruhák, új munkák, Flóra, fauna és verslábak kísérik felfelé tartó útján… Csak ki ne derüljön, hogy vörös a haja! A piros, az tilos! Johann Nepomuk Nestroy a „Volksstück”, vagyis az osztrák népszínjáték atyja: mulattató, kacagtató történetei azonban – kortársaitól eltérően – nem nélkülöznek bizonyos kétértelműséget. Ám csípős, merész újításai nem az egyszerűség felé terelték komédiáit. Walkó György, a német nyelvű irodalom kiváló ismerője tanulmányában egyenesen „analitikus alkatnak” nevezi Nestroyt, és kiemeli a szerző darabjainak összetettségét. „Egyszerre rejlett benne ugyanis a kettő: ötletesen elbűvölő, szende játékosság is, meg szikrázva, borzongatva lesújtó ítélet is. Nem, Nestroy semmi esetre sem volt ’ártalmatlan’ szerző.” A jó komédiák sajátja, hogy nem nélkülözik a könnyeket, az elgondolkodtató pillanatokat sem. A talizmán pedig jó komédia: napjainkban is ijesztően modernül, biedermeier köntöséhez képest 21. századi bátorsággal nyilvánítja ki az epés véleményét a világról, azon belül is az előítéletekről és az indokolatlan gyűlölködésről. Utóbbiban a 21. század sem hozott látványos változást. Így aztán a színdarab legfőbb erényének, legfontosabb személyiségjegyének azt tartom, ahogy csúfot űz a csúfolódókból. A cselekmény mulatságos menete összhangban áll azzal a keserű világképpel, melyben leplezetlenül jelentkezik a társadalomkritikai célzat. A főszereplő, Titusz outsider ugyan, de kényszerű kívülálló – vele szemben pedig ott a társadalom, mely kirekeszti a másféle embert. Titusz pedig, ahogy az általában történni szokott az életben is, alkalmazkodik a környezet elvárásaihoz. A könnyed mimikri, az identitás, és ezáltal a valódi személyiség elrejtése azonban számos veszélyt hordoz magában, és a főhős elkerülhetetlenül beleesik a csapdába; az önazonosság válsága elkerülhetetlenül hozza magával a személyiség torzulását. A látszólagos happy end is tartogat csavart, hiszen a váratlan örökség, a vagyon úrrá lesz az előítéleteken – azonban miközben tapsolunk, alig vesszük észre, hogy a pénz mint értékmérő is csak egy másik előítélet. Főhősünket végre emberszámba veszik, de nem azért, mert ember, hanem mert pénze van – és ezen az előítéleten már semmi nem lesz úrrá. A végére pedig, a szerencsés megmenekülést látva nemcsak a szereplők, hanem az előadás nézői is bekerülnek a csapdába: az előítéletek elől nincs menekvés. A színdarab nem igényel historizálást, de különösebb modernizálást sem. Bárhol, bármilyen környezetben előadható, Eörsi István átdolgozásának hála pedig sikerült megőrizni kétértelműségét is. A jelenlegi időkben, a társadalom lassú szétzilálódásának korában az előítéletekről beszélni akkor is világos, ha az ember nem igyekszik szándékosan aktualizálni; a darab áthallásai éppoly érvényesek, mint a figurák, akik felvonulnak benne. Éppen ezért nem tervezem az erőltetett aktualizálást; a textúra magában rejti a jelenlegi társadalmi viszonyok fonákságát. A Kőszegi Várszínház adottságainak köszönhetően hatalmas játéklehetőséget biztosít a mindenkori rendezőnek. Ha akarom, klasszikus, ha akarom, modern tér. Ha akarom, klasszikus, ha akarom, modern előadás. Ha akarom, klasszikus, ha akarom, abszurd színjátszás. Így aztán fontos, hogy az ember a megfelelő társakat találja meg a közös játékhoz: olyanokat, akik mindkettőt tudják, és a kettő közti vékony határvonalon egyensúlyozva segítenek ízléses és klasszikus, mégis szókimondó és modern előadás létrehozásában. Együtt tudunk nevetni azon, milyen borzasztóan bánunk embertársainkkal, és azon, amin akár sírhatnánk is. Mert milyen az a világ, ahol megkülönböztetünk másokat fajra, nemre, vallásra, és (haj)színre való tekintettel? És milyen az a világ, ahol ezeket az előítéleteket csak egy másik, egy még nagyobb előítélettel, a pénzzel tudunk lesöpörni az asztalról?
| A talizmán (zenés-táncos vígjáték két részben) plakát |